Pages

Csepella Olivér: Nyugat+Zombik

2018. február 4., vasárnap

A képregények reneszánszukat élik, elég csak a DC és Marvel-sorozatokra gondolni. Magyar képregényekből viszont nem vagyunk túlságosan ellátva, főleg nem jó képregényekkel, így mindenki nagyon várta már a Nyugat+zombik megjelenését. 

Már csak azért is, mert Csepella Olivér 2014-ben közösségi finanszírozás keretében kért segítséget, hogy valaha megjelenhessen a képregénye. Az Indiegogón egy elég szép összeg össze is gyűlt, Olivér 2015 decemberére ígérte a megjelenést. Amiből végül 2017 decembere lett, ami sokakat felháborított, akik anyagilag támogatták a projektet. Nem tesz túl jót a közösségi finanszírozás megítélésének ez, de a lényeg, hogy végre elkészült a mű.

Az alapötlet nekem is nagyon tetszett, hiszen ki ne szeretne egy képregényben Ady Endréről, Babits Mihályról és Kosztolányiról olvasni? Főleg, hogy közben még zombikat is irtanak? Igazából az első két fejezet elég jól is működik, jók a poénok, a rajzok, az egész kiindulás, ahogy az írók egymást ugratják a New York kávéházban. Aztán színpadra lépnek a zombik és a sámán, és sajnos innentől a koncepció ki is fullad.

Nem tett jót a képregénynek, hogy 264 oldalasra lett duzzasztva, szerintem 100 oldallal meg lehetett volna húzni. Megértem, hogyha már ennyit dolgozott rajta, Olivér nem akart valami kis semmiséget kiadni a kezéből, de itt a mennyiség a minőség rovására ment. A végén, főleg a tömegjeleneteknél, már nagyon nehéz volt követni, ki kivel van és mi is történik éppen. 

Az egyik kedvenc képkockám
Viszont szerencsére Kosztolányi és társai remekül vannak megrajzolva, szó szerint és átvitt értelemben is. Igazából én szívesen olvastam volna akár végig csak arról, ahogy ők szivatják egymást a kávéházban üldögélve. Talán még azt hiányoltam, hogy végig csak egy helyszínen játszódott a történet, simán rohangálhattak volna Budapest ikonikus helyszínein a szereplőink, ha már úgyis zombikat aprítanak.

A hibái ellenére valamiért mégis kicsit elfogult vagyok ezzel a kötettel. Talán azért, mert mégis csak a mienk, még ha kicsit sárga és savanyú is. Jó lenne, ha még több színvonalas magyar képregény jelenhetne meg, ha a tehetséges alkotók lehetőséget kapnának, hogy megmutassák, mi is rejtőzik bennük. 

Gail Honeyman: Eleanor Oliphant köszöni, jól van

2018. február 3., szombat

Gail Honeyman könyve először csak a címével és a borítójával keltette fel a figyelmem (ananász! flamingó!), utána viszont a fülszövegét elolvasva úgy gondoltam, hogy talán ez a könyv nekem való. Hál istennek nem tévedett a radarom, nagyon is jóban lettünk Eleanorral.

Eleanor Oliphant éli teljesen magányos és átlagos életét, ami hétközben a munkájából, hétvégén pedig az alkoholból és a felejtésből áll. Aztán egyszer csak találkozik élete szerelmével, ráadásul egy kollégájával is egyre többet beszélgetnek, ami fenekestül felforgatja a napjait. De vajon van-e kiút a feneketlen magányból és hogyan lehet leküzdeni a múlt árnyait?

Ami nekem leginkább tetszett ebben a regényben, hogy kegyetlenül őszinte. Nem próbálja meg elbagatellizálni a főszereplőnk problémáit, nem tud tőlük varázsütésre megszabadulni, és nem is alakul minden úgy, mint a tündérmesékben. Elenaort megismerni nem egy könnyű menet, valamilyen szinten szerintem mindenki magára ismerhet benne, hogyha nincs is ennyi és ilyen súlyosságú problémája.

Kinek nem ismerős egyébként az, hogy beleéli magát egy álomképbe, teljesen belelovalja magát, már látja is magát egy teljesen másik emberként, egy teljesen másik életben? Kinek nem jutott még eszébe, mennyire jó lenne valaki más bőrébe bújni, levetkőzni a szürkeséget és színek garmadáját vinni az életedbe? Eleanor is erre vágyik, el is indul egy úton, de valójában nem tudja igazán, mire is lenne szüksége. Sok idő és segítség kell ilyenkor, hogy kitisztuljunk, mire is vágyunk valójában, és mi az, ami egyfajta társadalmi nyomásként nehezedik ránk.

De azért ne higgyétek, hogy ez a regény teljesen depresszív, van rengeteg vicces pillanata, és a
főszereplőnk kellően furabogár ahhoz, hogy garantálva legyen, hogy nem egyszer mosolyodsz el a történeten. Valahogy számomra az igazán jó történetek ilyenek: egyszerre nevetsz rajta és szorul össze a gyomrod.

Egyébként sokkal több Eleanor Oliphant él köztünk, mint gondolnánk. Nem mindenki viseli kívül is a sebeit, valaki láthatatlanul hordozza belül, bástyát épít maga köré, és inkább nem néz szembe a múltjával és önmagával. Valakinek ereje nincs hozzá, valakinek egyszerűen könnyebb így elviselni az életet. Én szeretném, ha a világ összes Eleanorja megkapná azt a segítséget és szeretet, ami igazán járna neki. A szüleitől, az embertársaitól, a barátaitól és a társától is.


Pages - Menu

 
FREE BLOGGER TEMPLATE BY DESIGNER BLOGS