2017. június 25., vasárnap

Olvasással gondozni a belső kertet

Rendhagyó módon most ez interjú kerül fel a blogba, amelyet bár nem én készítettem, egy számomra kedves ember beszél az olvasáshoz és magyartanításhoz való viszonyáról.

Mindig izgalmas látni, hogy életnek (és pályának) induló fiatalok hogyan vélekednek arról a területről, amelyet hivatásuknak választottak. Ebben az interjúban Sirák Richárd, az ELTE hallgatója osztja meg tapasztalatait és meglátásait az irodalomról, a magyartanítás problémájáról és jövőbeli nagy kérdéseiről.

Mesélnél magadról egy kicsit? Milyen szakon tanulsz és mikor fogalmazódott meg benned először, hogy tanár leszel?

Az ELTE magyar-történelem szakán tanulok, idén ősszel kezdem az ötödik évemet. Őszintén szólva, már általános iskola alsó tagozatában értek olyan meghatározó pozitív élmények, amelyek efelé löktek, de határozottan inkább csak felsőben dőlt el. Az igazat megvallva, tartósan soha nem szerettem volna semmi mást csinálni. Volt egy-két kitérő gondolat (pl. újságírás, táncművészet), de aztán mindig ugyanide kötöttem ki.

Véleményed szerint mi az, ami a legfontosabb inspirációt jelenti a pálya megválasztásakor?
Az egyéni érdeklődésen és a tudás átadásának szeretetén kívül szerintem borzasztóan nagy szerepe van azoknak a pedagógusoknak, akiket az ember példaképként tud kezelni, akikre fel tud nézni. Ha nem lett volna legalább egy zseniális magyar- és történelemtanárom tanulmányaim során, biztosan nem lettem volna ennyire motivált.

Előnyben részesíted valamelyik tantárgyadat a másikkal szemben?
Nagyon szeretem a történelmet, de hosszú-hosszú évek után rá kellett jönnöm, hogy nem vagyok igazán történészalkat. Imádom a logikáját, az összefüggéseit és azt, hogy az egész egy óriási tanmese, de sokkal inkább a jelenbe és a jövőbe tekintő ember vagyok annál, hogy vérbeli történelemtanár legyen belőlem valaha. Szerintem a diákok is sokkal elhivatottabb, megnyerőbb pedagógust érdemelnek. Az irodalomból viszont képtelen vagyok kiszeretni.

Meglátásod szerint mi manapság a legnagyobb feladata egy pedagógusnak, szaktárgytól függetlenül?
Ez egyfelől persze erősen függ attól, hogy az oktatás melyik szintjén ténykedik, de azt hiszem, a kritikai gondolkodás, érvelés és vitakultúra elsajátítása manapság különösen fontos. Ugyanígy a nyitottságra, széles látókörűségre, egyáltalán gondolkodásra ösztönzés. Ez persze sokszor nem a kényelmesebb, hanem a nehezebb út, de töretlenül hiszek benne, hogy megéri és valós eredmények csak ezen az úton érhetőek el, nem pedig úgy, hogy meggondolatlanul címszavak skandálása mögé bujkálunk. Szerencsésnek érzem magam, mert a humán tárgyak több lehetőséget rejtenek magukban a tekintetben, hogy mindennek teret biztosítsunk a tanórán.

És mi a legfőbb dolga egy magyartanárnak?
Szerintem minden tanárnak az a legfőbb dolga elsődlegesen, hogy el tudja fogadni, hogy nem minden diákja a saját területe körül forog szenvedéllyel. Egy leendő mérnöknek vagy orvosnak miért kellene tudnia, hogy hány sorból áll az Odüsszeia? Kissé rosszmájúan teszem hozzá: ez szerintem még egy magyartanár számára is fölösleges tudás. Szóval azt hiszem, az ilyesmik előtt való meghajlás a legfontosabb. Aztán jön a többi. Én leendő magyartanárként például azt is szeretném közvetíteni, hogy élet és irodalom nem ugyanaz. Ez egyébként nagyon sokszor nem túl hálás feladat, és én is csak vérrel-verítékkel tanultam meg az egyetemen.

Ez alatt mit értesz pontosan?
Azt, hogy a műalkotásokat meg kell tanulni műalkotásként értelmezni. Ez sokkal nagyobb és kihívásokkal telibb feladat, mint ahogyan talán elsőre hangozhat. Nagyon sokszor tapasztalom az irodalomtudományban elvileg jártas ismerőseim körében is, hogy hihetetlen hirtelenséggel és kérlelhetetlen szigorúsággal mondanak ítéletet egy-egy szövegről, vagy éppen keresnek párhuzamot az olvasottak és a mindennapokban tapasztaltak között. Én ennek messzemenőbb, óriási veszélyeit is látom, és ez nagyon-nagyon rossz. És aztán persze egyszer azt is meg kell tanulni, hogy az irodalomnak helye van (méghozzá pótolhatatlanul fontos!) a világban, de nem csak irodalomból áll a világ… A boltban be kell állni a sorba, vagy be kell fizetni a számlákat, vagy el kell menni A pontból B pontba, és ezek a cselekvések nem biztos, hogy azt a végtelenül komplex és összetett gondolkodásmódot igénylik, amit az aktív és rendszeres olvasással szerezhet meg magának az ember. Azt hiszem, a legvégső és legnagyobb feladat talán éppen ez: megtanítani, hogy a saját belső világ fontos, de (sajnos?) nem vetíthető ki mindig, minden helyzetben a külvilágra.

Számodra mi elsődlegesen az irodalom?
Elsődlegesen? Szenvedély, öröm, utazás és rengeteg érzelem.

Nagyon sokat hallunk arról, hogy milyen hasznos hatásai vannak annak, ha valaki olvasó ember. Ha csak egyetlen dogot kellene kiemelned, Te melyiket választanád?
Ad egyfajta belső tartás, gerincoszlopot, ami nem biztos, hogy érthetőbbé vagy szerethetőbbé teszi a világot, de talán túlélhetőbbé teszi. Akinek sok olvasmányélményen alapszik a már említett belső kertje, egyszerűen másképp viselkedik, másképp él meg dolgokat és rengeteg akadályt könnyedebben vesz azoknál, akik nem olvasnak. Nehéz ezeket a meg nem fogható dolgokat szavakba önteni, és kicsit persze paradox is, hiszen az olvasó emberek úgyis értik, mire gondolok, a nem olvasók pedig úgysem tudják meg soha, miről maradnak le.

Rengeteget hallunk arról, mennyi probléma van a kötelező olvasmányokkal és az olvasóvá neveléssel. Te hogyan látod ezt a helyzetet?
Tragikusan. Ez egy nagyon összetett problémakör. Először is azt gondolom, az olvasóvá nevelés nem az iskolában kezdődik, sőt, a magánvéleményem az, hogy addigra a legtöbb esetben már el is dőlt. Az a gyerekszobában, a mindennapos esti mese meglétével vagy hiányával kezdődik. Engem háromévesen heti szinten cipelt könyvtárba az anyukám. Nem akarok nagyon analizálni, mert nem értek az ilyesmihez, de ha nem lett volna természetes már nagyon fiatalon az olvasás, valószínűleg ma nem tartok ott ilyen téren, ahol.
Ami a kötelezőket illeti: szerintem nagyon sok könyv kánonbéli elhelyezkedésével problémák vannak, de még nagyobb gondok vannak azzal, ahogyan ezt az egészet tálaljuk vagy elképzeljük. Az „olvassátok el ezt és ezt ekkorra meg akkorra, aztán majd megkérdezem, milyen színű volt a függöny” nagyon is létező koncepció, és elképzelni sem tudok ennél károsabb gyakorlatot. Valójában az önmagukat irodalompártoló embereknek valló figurák harcolnak nagyon sokszor az irodalom ellen. Meg kellene vizsgálni, milyen témák, szerzők, műfajok érdeklik a fiatalokat és abból irodalomórát csinálni. Ehhez persze előbb el kellene fogadni, hogy a művek felett eljár az idő és nemes egyszerűséggel tény, hogy ami korábban generációkat nevelt fel, az könnyen lehet, hogy ma már nem mond semmit. Hiszen az irodalom valamilyen módon mégis nagyon erős kapcsolatban áll a világgal, de erre csak akkor derülhet fény, ha nagyarányban emelünk be a tanításba napjainkról szóló, aktuális kérdéseket boncolgató műveket.

És mi a helyzet a különböző műfajok, témák elismertségével?
Azt kell, hogy mondjam, siralmasak a magyarországi viszonyok. Sárdi Margit tanárnő nagyon sokat tudna mesélni arról, milyen fogadtatása volt az ELTE tudományos-fantasztikus művekkel foglalkozó szemináriumának, és milyen a megítélése egyesek szemében mind a mai napig. Nem tudom, hogy máshol is így van-e, de meggyőződésem, hogy idehaza minden tudományterület közül az irodalom az egyik legkonzervatívabb, legelitistább ágazat, amelyen belül nagyon nehéz formát bontani, újítani. Míg Nyugaton vagy Amerikában Stephen King vagy A tűz és jég dala-ciklus egyetemi kurzusok tárgya, addig ezeket a részeit az irodalomnak (teszem hozzá kicsit gonoszan: többnyire irodalomhoz egyáltalán nem értő emberek) itthon továbbra is töretlenül bírálják, lenézik. Ha képtelenek vagyunk tartani a lépést a korunkkal (és ezt ugyanúgy értem a gondolkodásmódra is), akkor lehúzhatjuk a rolót, teljesen mindegy, mivel foglalkozunk.

Te biztosan nagyon laza, haladó szellemiségű tanár leszel. Van valami, amitől kifejezetten tartasz, ha a saját, egyéni pályádra gondolsz?
Ha nem is félelem, de mindenképpen nagy feladat, s részben már bele is foglaltad a kérdésedbe. Én mindig az a tanár szerettem volna lenni, akivel a diákok napközben pacsival köszönnek, aztán este együtt kocsmáznak. Ma már tudom, hogy ez nem egészen így működik. Ezt a fajta lazaságot a diákok is nagyon hamar leszűrik és ellenszenvvel kezelik vagy tökéletesen kihasználják. Ennek a töredékéért is keményen meg kell dolgozni már. De attól függetlenül, hogy ezt már megtanultam reálisan látni kívülről, biztos vagyok benne, hogy sok gondom lesz a szigorúsággal, meg néhány idősebb kollégával.

Az idősebb kollégákkal miért?
Hát, alapvetően kicsit lázadónak tartom magam mindenféle értelemben, és ez nagyon sokaknak nem tetszik. No, nem kell nagyon durva dolgokra gondolni, de szerintem az már önmagában egy lázadás, hogy merek olyasmiket hangoztatni, amiket mondjuk előttem senki nem tett meg. Félreértés ne essék, nagyon tisztelem azokat az idős, nálam tapasztaltabb embereket, akik elértek valamit az életben, de ugyanakkor nem gondolom azt, hogy az életkor  önmagában tiszteletre méltó, és azt sem, hogy nekem fiatal pályakezdőként az a dolgom, hogy mások dicsőségessége előtt hajlongjak folyamatosan.

Ha szabadidőd van, Te magad milyen könyveket emelsz le a polcodról?
Az irodalomban is elsősorban az élet kevésbé napfényes oldala érdekel. Tóth Krisztina az Anna Karenina nyitómondatára hivatkozva egy interjújában úgy fogalmazott, hogy az író számára a boldog történetek tökéletesen érdektelenek. Én olvasóként, értelmezőként is ugyanezt élem meg. Borzasztóan érdekelnek a különböző diktatúraelméletek és –víziók, ennek megfelelően elég sok disztópikus művet ismerek és olvasok. Nagyon foglalkoztat még a dekadencia, a „wild youth”-jelenség és a „die young!”-kultusz, de érdekelnek még a szenvedélybetegségek is, egyáltalán mindenféle periférikus társadalmi és szociális helyzet és kérdés. A kirekesztés, magány, nyomor nagyon széles sprektumon mozog és nagyon színvonalas irodalmi termékek gondolkodtatják el az embereket e tekintetben mind a hazai irodalomban, mind a világirodalomban. Töretlenül hiszek az írott szöveg (és egyáltalán a művészet) irányító, érzékenyítő, elgondolkodtató funkciójában – egy jól megírt, jókor, jó helyen olvasott könyv ezerszer többet ér, mint az órákon át tartó szülői, tanári papolások végtelen sora arról, hogy, mondjuk, miért ne ítéljük el élből a kocsmából kijövő, saját hányásukban fetrengő alakokat.

Van kedvenc versed?
Nem igazán vagyok egy lírikus alkat, ezért a kedvenc vers nálam inkább aktuális hangulat kérdése, mint a zeneszámok. De van pár meghatározó költemény, amit nagyon szeretek. Ilyen például Pilinszky Kapcsolat című négy sora. Aki ismeri a helyzetet, tudja, miért. Szavak nélkül ülni, csak nézni a másik szemébe és némán, közösen rádöbbenni: nincs tovább. Aztán ott van Reményiktől a Mi mindig búcsúzunk, ez valahogy nyolcadik óta kitörölhetetlenül a kedvencem, egyfelől versileg, másfelől tartalmilag. És végezetül megemlíteném Weöres Sándortól a Bolerót. Azt hiszem, ha van abszolút kedvenc, hát akkor ez az. Félelmetesen gyönyörű, ahogy a maga természetességében, sőt, ha lehet, szépségében mutatja be az elmúlást – mindazt, ami eggyé fon minket, hiszen bármit is teszünk, akárhogy akarjuk, akármilyen görcsösen kínlódunk ellene, egyikünk sem kerülheti el.

Végezetül árulj el valamit: Te mindig, minden kötelezőt becsülettel végigolvastál?

Ajaj, most fog kiderülni, hogy magyartanárnak is csapnivaló leszek. J A viccet félretéve: a 90%-ukat igen. Azonban szinte soha nem akkor, amikor kellett volna. Többnyire már jóval előtte, talán ezért is voltam mindig jó irodalomból, mert úgy éreztem, itt csak le kell aratni a korábbi nagyon idézőjeles „munka” gyümölcseit. Aztán egy részüket később olvastam, egy részüket pedig azóta sem, de nem ez a többség. Meg aztán mindig odafigyeltem arra, hogy a kánonelvárásokon túl a saját irodalmi igényeimet is kielégítsem, és ha valamiben, hát akkor abban biztos vagyok, hogy ez a jövőben sem lesz másként. Mit tudom én, egy konkrét példa: olvastam Jókaitól Az arany embert, A kőszívűt meg A jövő század regényét, de nem olvastam el húsz Jókai-regényt, mert helyette azokat a könyveket részesítettem előnyben, amelyek engem érdekeltek. Jó sok sci-fit és fantasyt. J Lehet, hogy ettől a Jókai-óráim nem lesznek akkora durranások, mint mondjuk annak, aki mindent tisztességgel végigolvasott a szerzőtől, bár ki tudja? A meredek asszociációk néha jobban vonzanak és ragadnak meg (mondjuk diákokat J), mintha egy fogalmi mederben maradnánk. 

Pages - Menu