2017. szeptember 1., péntek

Augusztusi zsákmányolás

Az augusztus jött, aztán el is ment. Legalábbis én úgy érzem, nagyon gyorsan elment a hónap, most csodálkozom rá, hogy már itt kopogtat az ősz, elkezdődik a diákoknak a suli, és lassan vége a könyvkiadásban is az uborkaszezonnak.

Ebben a hónapban megint nem vittem túlzásba a könyvbeszerzést, összesen kettő darab vándorolt hozzám. A Don Giovanni szülinapi ajándék volt, a New York 2140 pedig előrendelés. Az előbbit már el is olvastam, tetszett Baricco átirata és az illusztrációk is jól sikerültek. A New York pedig az őszi tervben van benne.




Augusztusban először befejeztem Harper Lee-től a Ne bántsátok a feketerigót, ami sokkal jobban tetszett, mint vártam volna, és a vége igazán meglepett. Utána Nicola Yoontól a Minden, minden került sorra, a film és a története miatt kezdte el birizgálni a fantáziámat. Igazából hamar elolvasható, és nem is volt rossz, de aki olvasott már hasonló betegeskedő lányról szóló YA könyveket, annak túl sok újdonságot ez a könyv nem tud adni. 
Ahogy fentebb említettem, elolvastam még a Don Giovannit, majd pedig V. E. Schwabtól az Egy sötétebb mágiát, amely bár magán visel bizonyos tipikus jegyeket, nekem nagyon tetszett a világa, a mágia rendszerének kidolgozása. Szerencsére ősszel Gyülekező árnyak címmel jön magyarul a folytatása. Végül pedig belekezdtem Gerald Durrelltől A halak jellemébe, két novellát már el is olvastam belőle, hozza azt, amit én Durrelltől elvárok és szeretek benne.

Ami a hónapot illeti, igazi hullámvasút volt az egész augusztus. Voltak nagyon szuper részei, mint a Tisza-tavon eltöltött hétvége, vagy az egy nap a Balatonon, de voltak nagy mélypontjai is. A hónap végén pedig bekövetkezett egy elég lényeges változás az életemben: beköltöztem Budapestre, ami egyszerre félelmetes számomra, és persze egyszerre teszi egyszerűbbé az életemet. Még nem tudom a magaménak érezni ezt a lakást, de remélem ha belakjuk a lakótársammal, szép lassan az otthonomnak érzem majd.

Naplemente a Tisza-tónál, saját kép
A szeptember pedig már jól indul, hiszen holnap újra Olaszország felé veszem az irányt és a Nápolyi-öbölben fogom eltölteni a késői nyaralásomat. Nincsenek rá szavak, mennyire várom már, mindjárt össze is pakolok és indulhat az újabb kaland!
Ősszel beindul a könyvkiadás is, több a könyves program, például Sarah Andersen is jön Magyarországra. Újabb Joanne Harris könyvet vehetünk majd a kezünkbe, lesz Olvasás éjszakája is. Jönnek a rövidülő nappalok is, szóval lehet bekészíteni a bögréket és a könyveket az esti kuckózáshoz. Bár azért én remélem, hogy szép őszünk lesz, hogy még egy kicsit fel tudjunk töltekezni napsütésből.

A többiek zárása:

Dóri
Nikkincs
Amadea
Pupilla
Sister
Heloise
Katacita - jó, neki nincs, de reflexből be akartam írni, így csak ideírom :D

2017. július 31., hétfő

Júliusi zárás

Július 31-e van, és megint csak csodálkozom, hogy hova is tűnt el ez a hónap? Mintha még csak most lett volna a Könyvhét, közben már lassan két hónap eltelt.

Ebben a hónapban a kiadók is nyaralni mentek, így nem is volt különösebben olyan megjelenés, amire lecsaptam volna. Egyedül egy Korfu útikönyvet vettem 750 Ft-ért, ugyanis a Móricz Zsigmond körtéren a Kossuth Kiadó könyvesboltjában végkiárusítást tartottak és mindent 70%-kal olcsóbban adtak már a legvégén. Sajnos más olyan könyv, amire vágytam volna, nem volt már, de ennek az egynek is örülök. Annak kevésbé, hogy újabb könyvesbolt zár be, bár állítólag fog másik a helyén nyitni.



Ebben a hónapban leginkább az jellemezte az olvasásaimat, hogy sok mindenbe belekezdtem, de csak egy könyvet fejeztem be. Veres Attilától az Odakint sötétebb nagyon magával ragadott, szerencsére én azok közé tartozok, akiknek  bejött a cellofoidák története. Belekezdtem Michael Cunnighamtől Az órákba, ami tetszik, de annyira nyomasztott, hogy muszáj volt félretennem. Majd jött V. E. Schwabtól az Egy sötétebb mágia, amivel szerintem jóban leszünk. Most pedig Harper Lee-től a Ne bántsátok a feketerigót! olvasom, aminek már a felénél tartok és ez elég jól csúszik, szeretem az ilyen korrajzokat.

Furcsa, hogy elsőre alig tudom felidézni, mi történt júliusban, pedig volt jópár dolog. A legjobb a
hónap eleji esküvő volt Gyopárosfürdőn és a balatoni nyaralás. Ezen kívül többször eljutottam a Margit-szigetre, voltak koncertek, bulizások, megünnepeltük a szülinapomat is, hihetetlen, hogy beleléptem az utolsó évbe a húszas éveimben. Jövőre jön a rettegett 30, bár most még nem érzem, hogy különösebben tartanék tőle. Mindemellett elkezdtem dolgozni az új munkahelyemen is, amivel kapcsolatosan még vegyesek az érzéseim, de adok még időt a helynek és magamnak is, hogy megszokjam.

Augusztusban remélem sikerül befejeznem a már megkezdett olvasmányokat, erre mondjuk elég jó esély van, mivel épp betegen fekszem itthon. Tervben van még egy egynapos balatoni kiruccanás, egy hétvége a Tisza-tónál, aztán lassan lehet majd készülődni a szeptember eleji utazásra, ami ismét Olaszországba lesz, ezúttal Nápoly és környéke az úticél. És ha minden jól alakul, lehet még augusztusban összejön a Budapestre költözés is. Emellett igyekszem kihasználni minél inkább a nyár utolsó hónapját, bár én reménykedem benne, hogy még a szeptember is kegyes lesz hozzánk. Aztán nemsokára beindul újra a könyvkiadás is, az előzetesen megszellőztetett megjelenések alapján izgalmas ősz vár ránk.

A többiek júliusa:
Amadea

2017. július 8., szombat

Útinapló: Milánó és a Comói-tó

Vannak utazások, amiket hosszan tervez az ember, és vannak, amelyek spontán születnek meg. A milánói utam az utóbbi kategóriába tartozik. Májusban támad fel bennem a vágy, hogy valahova külföldre is el kéne utazni a nyáron, akár csak pár napra. Milánó és Prága járt a fejemben, végül az előbbihez sikerült két útitársat is találnom, ráadásul kiegészítettük a tervet a Comói-tóval is.

Úgy fest, utazás szempontjából az idei év Olaszországról szól. A csodálatos római út után igazán kíváncsi voltam, mi vár rám Milánóban. Előre lelövöm a poént: a két város közel sem ugyanolyan, Milánó azért jóval modernebb, nagyvárosiasabb, de nekem ugyanúgy átjött az az igazi olasz hangulat, amit én szeretek.

Szerda kora reggel szállt fel a repülőnk és szombat délután jöttünk vissza. A szerdai és a pénteki napot töltöttük Milánóban, a csütörtöki nap pedig a Comói-tóé volt. Szombat délelőtt inkább már pihentünk, kellemesen megreggeliztünk a szállásunk imádni való teraszán, aztán már indultunk is a reptérre. Akkor még nem tudtuk, hogy egy órával később fog felszállni a gépünk és hogy egy elég rázós leszállás várt ránk Budapesten, szóval jobb is, hogy rápihentünk.









Milánóban persze az ember rögtön elsőre a dómot környékét veszi célba, mi is így tettünk. Engem teljesen lenyűgözött a Gallerie Vittorio Emanuele, ami gyakorlatilag egy fedett bevásárlóutca, de gyönyörűen van kivitelezve, nem is tudom, mihez tudnám hasonlítani a hangulatát. Az üzletek nem a mi pénztárcánkra vannak szabva, de nem is amiatt megy be az ember.
Aztán ahogy kiléptünk a Gallerie-ből, rögtön szembetaláltuk magunkat a dómmal, ami engem élőben nagyon meglepett, még sokkal szebb, mint a képek alapján reméltem. Órákig el lehetne nézni a sok-sok apró részletét. Pénteken a tetejére is felmentünk, azt semmiképp sem érdemes kihagyni, valamint belül is grandiózus. Fel kell készülni, hogy többszöri sorbanállás vár az emberre, először a jegyért, majd külön a tetejére és a dómba, de minden várakozást megér szerintem a látvány. Amikor fent vagy a tetején, kicsit úgy érzed magad, mintha a világ tetején lennél, mintha innen bárhova elláthatnál.

Amit még semmiképp sem szabad kihagyni Milánóban, az a Sforza kastély, számomra teljesen középkori hangulata volt, van egy hatalmas parkja egy diadalívvel, kellemes ott sétálgatni. Érdemes este is ellátogatni kívülről megnézni, az előtte lévő szökőkúttal együtt csodálatosan ki van világítva.

Természetesen most is adóztunk az olasz gasztronómiának, finomabbnál finomabb fagyikat ettünk, a pizza és a tészta sem maradhatott el, és végre megkóstoltam a tiramisut és a panna cottát is. A tiramisut ráadásul a dóm mellett vettük és a dómra néző kilátással fogyasztottuk el, miközben esett az eső. Volt egy hangulata, mit ne mondjak.






Előre is elnézést kérek, de a Comói-tóról szóról részben még ennél is maximálisabb áradozás várható. Előzetesen bevallom, nem sokat tudtam a tóról azon kívül, hogy George Clooney-nak is van itt nyaralója, valamint hogy George Lucas itt forgatta a Star Wars második részének egyes jeleneteit. Most már megértem maximálisan mindkettőjüket, miért is választották ezt a helyet. Elképesztően gyönyörű, miközben hajókázol rajta, azt se tudod, hova kapkodd a fejed, merre nézzél, annyi látnivaló van. Szavak nincsenek rá, mennyire szép, hogy az egész tavat hegyek veszik körül, amelyeknek a lábánál helyesebbnél helyesebb települések terülnek el.

Mi három városkát néztünk meg, az egyik Lenno, ami számomra teljesen idilli kis nyaralóhelynek tűnt. Itt található a Villa Balbianello, melynek a kertjében forgott a Star Wars. A neten fellelhető képek alapján sejtettem, hogy ez sem lesz éppen egy csúnya hely, de ilyen gyönyörűségre nem számítottam. Szó szerint lélegzetelállító a kert és onnan a kilátás. Pálmafák, virágok, csodásan burjánzó növényzet mindenütt, ami karban is van tartva. Ez egy olyan hely, ahol én is szívesen örök hűséget esküdnék valakinek.

A második város  Belaggio volt, amely egy kis gyöngyszem, szűk meredek utcákkal, hangulatos kis boltokkal és szintén szép kilátással. Sajnos erre már nem jutott sok időnk, de azért kellemeset sétáltunk itt is. Amit viszont a legjobban élveztem, az az oda- és visszaút hajóval. Így láthatsz a legtöbbet a tóból, így lehet igazán átvenni a hangulatát és megcsodálni. Nem olcsó mulatság, de minden fillért megér.

Végül visszatérünk Comóba, ahonnan indultunk, itt pont sikerült elkapnunk egy siklót, amely felvitt minket Brunatéba, amely a hegy tetején lévő picike kis település, ahonnan van valamennyi kilátás a tóra, de igazából maga a siklózás az, ami nagyon megéri. Majd még maradt annyi időnk, hogy a comói dómot is megnézzük kívül-belül, aztán sajnos már ideje volt visszatérnünk Milánóba. Mindenképp szeretnék még visszatérn a Comói-tóhoz, úgy érzem, itt akár heteket is el tudnék tölteni.









Nekem tökéletes volt ez az egyensúly, hogy láttunk egy igazi olasz nagyvárost és egy kicsit a természetet is megcsodáltuk. Igazából ez az, amit nagyon szeretek Olaszországban, hogy mindent megtalálhatsz egy országon belül és az olasz konyhával én egyszerűen nem tudok betelni. Egyébként az egyik kedvenc emlékem, mikor Lennóban a tóparton ebédeltünk, ittuk az Aperol Sodánkat és közben nem volt más dolgunk, mint a tóban és a hegyekben gyönyörködni.

Alig várom, hogy visszatérhessek ebbe a csodás országba, ami elárulok, nem is olyan sokára lesz. Addig pedig még nagy élvezettél nézem a képeket és merülök el a milánói emlékekben.

2017. július 1., szombat

Júniusi könyvkupac

Remélem senki nem gondolta, hogy a Könyvhét hónapjában majd egy nullás hónapot fogok produkálni, de azt kell mondjam, az előző évekhez képest meglepően visszafogott voltam.

A hónap első beszerzése még egy olyan előrendelés volt, aminek elvileg a Könyvfesztiválra kellett volna érkeznie. A Jaffa Kiadó vette át Michael Cunningham köteteinek kiadását, és amellett, hogy kiadtak tőle egy magyarul még eddig meg nem jelent regényt, Az órák is új kiadást kapott. Már régóta érdekelnek a szerző könyvei, főleg Amadea "hibájából", szóval itt volt a kiváló alkalom, hogy elkezdjem vele az ismerkedést.



Aztán jött a Könyvhét, amire idén meglepően visszafogott listával készültem és még onnan se vettem meg mindent. Az Odakint sötétebb és A sötét oldal biztos pont volt, utóbbit már elolvastam és nem bántam meg, hogy az olvasmányaim közé került, bár kedvenc nem lett. Fodor Ákos verseskötetére is rákívántam, még a Könyvhét alatt el is olvastam, kár, hogy nem alkothat már nekünk újabb gyöngyszemeket. A Delta akciónak köszönhetően került hozzám Gaura Ágnestől a Túlontúl, a Lunának meg egyszerűen képtelen voltam ellenállni. Szeretem a Holdon játszódó történeteket, mondtam már? Végül az Időcsodák harmadik része előrendelés volt, és bár még az első kettőt sem olvastam, mindenképp támogatni szeretném, hogy Eta meg tudja jelentetni a további történeteit.

Egyébként magán a Könyvhéten nem töltöttem most túl sok időt, mert sörözés, szabadulószoba, szülinapozás és koncert is tarkította a hétvégét, de amúgy nem bánom, így is azért sok ismerős arccal sikerült összefutni, megvolt a szokásos elmaradhatatlan eső is sajnos és legalább nem költöttem annyi pénzt. Bár azért a könyvek mellett egy Agave vászontáskára elcsábultam, de mivel vászontáska-függő vagyok, nehéz lett volna ellenállni. Nekem amúgy most összességében a Könyvhét jobban tetszett, mint a Könyvfesztivál, valahogy jobb volt a hangulata, több volt az akció és mintha a könyvkiadók is jobban készültek volna rá.

Olvasás terén egészen jól haladtam júniusban. Befejeztem A Palatinus-domb lányait és végre elolvastam az első Elena Ferrantémat. Az Amikor elhagytak szerencsére nem szedett szét annyira, mint vártam, de így is elég mélyen érintett. Utána a már említett Fodor Ákos kötetet olvastam el és belekezdtem az Outcast képregénybe, remélem folytatni fogják magyarul. A Puszi, nyuszi című mese rendesen kiakasztotta a szóvicc-mérőmet, végül pedig a A sötét oldalt olvastam el, ami kellemes volt, de mélyebb nyomokat nem fog hagyni bennem.



Ami egyébként a hónapot illeti, sokkal jobban érzem már magamban, mint májusban és izgalmas hónap volt ez a június. Persze a csúcspont a milánói út volt, ami szerencsére jól sikerült, jó időnk volt és csodálatos dolgokat láttunk. Tervezek majd külön bejegyzést róla sok képpel. Emellett rengeteg más izgalmas program is volt, de aki követi a blogot, tudja, hogy eléggé élénk szociális életet élek. Sokszor megkapom a kérdést, hogy bírom ezt, mikor pihenek stb. Erre azt tudom mondani, hogy azért a pihenésre is tudatosan szakítok mostanában időt, de egyébként engem az tölt fel, hogyha jöhetek-mehetek, ha megnézhetek egy jó mozit vagy tombolhatok egy jót egy koncerten. Szeretem a baráti találkákat is, a mély beszélgetéseket, a jó nevetéseket.


A hónap másik kiemelkedő programja Sopron és a Volt Fesztivál volt. Sopronban most jártam először, de biztos nem utoljára, nagyon egyedi, más várossal nehezen összehasonlítható hangulata van számomra, szeretnék egy egész hétvégét eltölteni ott. Ami meg a Volt Fesztivált illeti, nekem nagyon jó élmény volt, hatalmasat buliztunk a Linkin Parkra és az Anna and the Barbies-ra, és emellett még hajnalig táncoltunk is. Nekem sokkal szimpatikusabb volt, mint a Sziget, szerintem jövőre is menni fogok.

Júliusban pedig új kihívások várnak rám, új munkahelyen fogok kezdeni, beindult nagyban az albérletkeresés és lesz egy esküvő, amin koszorúslány leszek. Emellett jut majd egy kis pihenés a Balaton mellett és meglesznek a szokásos koncertek és bulik is. Engem még a kánikula sem zavar, mert nyár van végre, nekem ilyenkor még a kedvem is egészen más.

A többiek júniusa:

Amadea
Pupilla
Nikkincs
Dóri
Heloise
Sister

2017. június 25., vasárnap

Olvasással gondozni a belső kertet

Rendhagyó módon most ez interjú kerül fel a blogba, amelyet bár nem én készítettem, egy számomra kedves ember beszél az olvasáshoz és magyartanításhoz való viszonyáról.

Mindig izgalmas látni, hogy életnek (és pályának) induló fiatalok hogyan vélekednek arról a területről, amelyet hivatásuknak választottak. Ebben az interjúban Sirák Richárd, az ELTE hallgatója osztja meg tapasztalatait és meglátásait az irodalomról, a magyartanítás problémájáról és jövőbeli nagy kérdéseiről.

Mesélnél magadról egy kicsit? Milyen szakon tanulsz és mikor fogalmazódott meg benned először, hogy tanár leszel?

Az ELTE magyar-történelem szakán tanulok, idén ősszel kezdem az ötödik évemet. Őszintén szólva, már általános iskola alsó tagozatában értek olyan meghatározó pozitív élmények, amelyek efelé löktek, de határozottan inkább csak felsőben dőlt el. Az igazat megvallva, tartósan soha nem szerettem volna semmi mást csinálni. Volt egy-két kitérő gondolat (pl. újságírás, táncművészet), de aztán mindig ugyanide kötöttem ki.

Véleményed szerint mi az, ami a legfontosabb inspirációt jelenti a pálya megválasztásakor?
Az egyéni érdeklődésen és a tudás átadásának szeretetén kívül szerintem borzasztóan nagy szerepe van azoknak a pedagógusoknak, akiket az ember példaképként tud kezelni, akikre fel tud nézni. Ha nem lett volna legalább egy zseniális magyar- és történelemtanárom tanulmányaim során, biztosan nem lettem volna ennyire motivált.

Előnyben részesíted valamelyik tantárgyadat a másikkal szemben?
Nagyon szeretem a történelmet, de hosszú-hosszú évek után rá kellett jönnöm, hogy nem vagyok igazán történészalkat. Imádom a logikáját, az összefüggéseit és azt, hogy az egész egy óriási tanmese, de sokkal inkább a jelenbe és a jövőbe tekintő ember vagyok annál, hogy vérbeli történelemtanár legyen belőlem valaha. Szerintem a diákok is sokkal elhivatottabb, megnyerőbb pedagógust érdemelnek. Az irodalomból viszont képtelen vagyok kiszeretni.

Meglátásod szerint mi manapság a legnagyobb feladata egy pedagógusnak, szaktárgytól függetlenül?
Ez egyfelől persze erősen függ attól, hogy az oktatás melyik szintjén ténykedik, de azt hiszem, a kritikai gondolkodás, érvelés és vitakultúra elsajátítása manapság különösen fontos. Ugyanígy a nyitottságra, széles látókörűségre, egyáltalán gondolkodásra ösztönzés. Ez persze sokszor nem a kényelmesebb, hanem a nehezebb út, de töretlenül hiszek benne, hogy megéri és valós eredmények csak ezen az úton érhetőek el, nem pedig úgy, hogy meggondolatlanul címszavak skandálása mögé bujkálunk. Szerencsésnek érzem magam, mert a humán tárgyak több lehetőséget rejtenek magukban a tekintetben, hogy mindennek teret biztosítsunk a tanórán.

És mi a legfőbb dolga egy magyartanárnak?
Szerintem minden tanárnak az a legfőbb dolga elsődlegesen, hogy el tudja fogadni, hogy nem minden diákja a saját területe körül forog szenvedéllyel. Egy leendő mérnöknek vagy orvosnak miért kellene tudnia, hogy hány sorból áll az Odüsszeia? Kissé rosszmájúan teszem hozzá: ez szerintem még egy magyartanár számára is fölösleges tudás. Szóval azt hiszem, az ilyesmik előtt való meghajlás a legfontosabb. Aztán jön a többi. Én leendő magyartanárként például azt is szeretném közvetíteni, hogy élet és irodalom nem ugyanaz. Ez egyébként nagyon sokszor nem túl hálás feladat, és én is csak vérrel-verítékkel tanultam meg az egyetemen.

Ez alatt mit értesz pontosan?
Azt, hogy a műalkotásokat meg kell tanulni műalkotásként értelmezni. Ez sokkal nagyobb és kihívásokkal telibb feladat, mint ahogyan talán elsőre hangozhat. Nagyon sokszor tapasztalom az irodalomtudományban elvileg jártas ismerőseim körében is, hogy hihetetlen hirtelenséggel és kérlelhetetlen szigorúsággal mondanak ítéletet egy-egy szövegről, vagy éppen keresnek párhuzamot az olvasottak és a mindennapokban tapasztaltak között. Én ennek messzemenőbb, óriási veszélyeit is látom, és ez nagyon-nagyon rossz. És aztán persze egyszer azt is meg kell tanulni, hogy az irodalomnak helye van (méghozzá pótolhatatlanul fontos!) a világban, de nem csak irodalomból áll a világ… A boltban be kell állni a sorba, vagy be kell fizetni a számlákat, vagy el kell menni A pontból B pontba, és ezek a cselekvések nem biztos, hogy azt a végtelenül komplex és összetett gondolkodásmódot igénylik, amit az aktív és rendszeres olvasással szerezhet meg magának az ember. Azt hiszem, a legvégső és legnagyobb feladat talán éppen ez: megtanítani, hogy a saját belső világ fontos, de (sajnos?) nem vetíthető ki mindig, minden helyzetben a külvilágra.

Számodra mi elsődlegesen az irodalom?
Elsődlegesen? Szenvedély, öröm, utazás és rengeteg érzelem.

Nagyon sokat hallunk arról, hogy milyen hasznos hatásai vannak annak, ha valaki olvasó ember. Ha csak egyetlen dogot kellene kiemelned, Te melyiket választanád?
Ad egyfajta belső tartás, gerincoszlopot, ami nem biztos, hogy érthetőbbé vagy szerethetőbbé teszi a világot, de talán túlélhetőbbé teszi. Akinek sok olvasmányélményen alapszik a már említett belső kertje, egyszerűen másképp viselkedik, másképp él meg dolgokat és rengeteg akadályt könnyedebben vesz azoknál, akik nem olvasnak. Nehéz ezeket a meg nem fogható dolgokat szavakba önteni, és kicsit persze paradox is, hiszen az olvasó emberek úgyis értik, mire gondolok, a nem olvasók pedig úgysem tudják meg soha, miről maradnak le.

Rengeteget hallunk arról, mennyi probléma van a kötelező olvasmányokkal és az olvasóvá neveléssel. Te hogyan látod ezt a helyzetet?
Tragikusan. Ez egy nagyon összetett problémakör. Először is azt gondolom, az olvasóvá nevelés nem az iskolában kezdődik, sőt, a magánvéleményem az, hogy addigra a legtöbb esetben már el is dőlt. Az a gyerekszobában, a mindennapos esti mese meglétével vagy hiányával kezdődik. Engem háromévesen heti szinten cipelt könyvtárba az anyukám. Nem akarok nagyon analizálni, mert nem értek az ilyesmihez, de ha nem lett volna természetes már nagyon fiatalon az olvasás, valószínűleg ma nem tartok ott ilyen téren, ahol.
Ami a kötelezőket illeti: szerintem nagyon sok könyv kánonbéli elhelyezkedésével problémák vannak, de még nagyobb gondok vannak azzal, ahogyan ezt az egészet tálaljuk vagy elképzeljük. Az „olvassátok el ezt és ezt ekkorra meg akkorra, aztán majd megkérdezem, milyen színű volt a függöny” nagyon is létező koncepció, és elképzelni sem tudok ennél károsabb gyakorlatot. Valójában az önmagukat irodalompártoló embereknek valló figurák harcolnak nagyon sokszor az irodalom ellen. Meg kellene vizsgálni, milyen témák, szerzők, műfajok érdeklik a fiatalokat és abból irodalomórát csinálni. Ehhez persze előbb el kellene fogadni, hogy a művek felett eljár az idő és nemes egyszerűséggel tény, hogy ami korábban generációkat nevelt fel, az könnyen lehet, hogy ma már nem mond semmit. Hiszen az irodalom valamilyen módon mégis nagyon erős kapcsolatban áll a világgal, de erre csak akkor derülhet fény, ha nagyarányban emelünk be a tanításba napjainkról szóló, aktuális kérdéseket boncolgató műveket.

És mi a helyzet a különböző műfajok, témák elismertségével?
Azt kell, hogy mondjam, siralmasak a magyarországi viszonyok. Sárdi Margit tanárnő nagyon sokat tudna mesélni arról, milyen fogadtatása volt az ELTE tudományos-fantasztikus művekkel foglalkozó szemináriumának, és milyen a megítélése egyesek szemében mind a mai napig. Nem tudom, hogy máshol is így van-e, de meggyőződésem, hogy idehaza minden tudományterület közül az irodalom az egyik legkonzervatívabb, legelitistább ágazat, amelyen belül nagyon nehéz formát bontani, újítani. Míg Nyugaton vagy Amerikában Stephen King vagy A tűz és jég dala-ciklus egyetemi kurzusok tárgya, addig ezeket a részeit az irodalomnak (teszem hozzá kicsit gonoszan: többnyire irodalomhoz egyáltalán nem értő emberek) itthon továbbra is töretlenül bírálják, lenézik. Ha képtelenek vagyunk tartani a lépést a korunkkal (és ezt ugyanúgy értem a gondolkodásmódra is), akkor lehúzhatjuk a rolót, teljesen mindegy, mivel foglalkozunk.

Te biztosan nagyon laza, haladó szellemiségű tanár leszel. Van valami, amitől kifejezetten tartasz, ha a saját, egyéni pályádra gondolsz?
Ha nem is félelem, de mindenképpen nagy feladat, s részben már bele is foglaltad a kérdésedbe. Én mindig az a tanár szerettem volna lenni, akivel a diákok napközben pacsival köszönnek, aztán este együtt kocsmáznak. Ma már tudom, hogy ez nem egészen így működik. Ezt a fajta lazaságot a diákok is nagyon hamar leszűrik és ellenszenvvel kezelik vagy tökéletesen kihasználják. Ennek a töredékéért is keményen meg kell dolgozni már. De attól függetlenül, hogy ezt már megtanultam reálisan látni kívülről, biztos vagyok benne, hogy sok gondom lesz a szigorúsággal, meg néhány idősebb kollégával.

Az idősebb kollégákkal miért?
Hát, alapvetően kicsit lázadónak tartom magam mindenféle értelemben, és ez nagyon sokaknak nem tetszik. No, nem kell nagyon durva dolgokra gondolni, de szerintem az már önmagában egy lázadás, hogy merek olyasmiket hangoztatni, amiket mondjuk előttem senki nem tett meg. Félreértés ne essék, nagyon tisztelem azokat az idős, nálam tapasztaltabb embereket, akik elértek valamit az életben, de ugyanakkor nem gondolom azt, hogy az életkor  önmagában tiszteletre méltó, és azt sem, hogy nekem fiatal pályakezdőként az a dolgom, hogy mások dicsőségessége előtt hajlongjak folyamatosan.

Ha szabadidőd van, Te magad milyen könyveket emelsz le a polcodról?
Az irodalomban is elsősorban az élet kevésbé napfényes oldala érdekel. Tóth Krisztina az Anna Karenina nyitómondatára hivatkozva egy interjújában úgy fogalmazott, hogy az író számára a boldog történetek tökéletesen érdektelenek. Én olvasóként, értelmezőként is ugyanezt élem meg. Borzasztóan érdekelnek a különböző diktatúraelméletek és –víziók, ennek megfelelően elég sok disztópikus művet ismerek és olvasok. Nagyon foglalkoztat még a dekadencia, a „wild youth”-jelenség és a „die young!”-kultusz, de érdekelnek még a szenvedélybetegségek is, egyáltalán mindenféle periférikus társadalmi és szociális helyzet és kérdés. A kirekesztés, magány, nyomor nagyon széles sprektumon mozog és nagyon színvonalas irodalmi termékek gondolkodtatják el az embereket e tekintetben mind a hazai irodalomban, mind a világirodalomban. Töretlenül hiszek az írott szöveg (és egyáltalán a művészet) irányító, érzékenyítő, elgondolkodtató funkciójában – egy jól megírt, jókor, jó helyen olvasott könyv ezerszer többet ér, mint az órákon át tartó szülői, tanári papolások végtelen sora arról, hogy, mondjuk, miért ne ítéljük el élből a kocsmából kijövő, saját hányásukban fetrengő alakokat.

Van kedvenc versed?
Nem igazán vagyok egy lírikus alkat, ezért a kedvenc vers nálam inkább aktuális hangulat kérdése, mint a zeneszámok. De van pár meghatározó költemény, amit nagyon szeretek. Ilyen például Pilinszky Kapcsolat című négy sora. Aki ismeri a helyzetet, tudja, miért. Szavak nélkül ülni, csak nézni a másik szemébe és némán, közösen rádöbbenni: nincs tovább. Aztán ott van Reményiktől a Mi mindig búcsúzunk, ez valahogy nyolcadik óta kitörölhetetlenül a kedvencem, egyfelől versileg, másfelől tartalmilag. És végezetül megemlíteném Weöres Sándortól a Bolerót. Azt hiszem, ha van abszolút kedvenc, hát akkor ez az. Félelmetesen gyönyörű, ahogy a maga természetességében, sőt, ha lehet, szépségében mutatja be az elmúlást – mindazt, ami eggyé fon minket, hiszen bármit is teszünk, akárhogy akarjuk, akármilyen görcsösen kínlódunk ellene, egyikünk sem kerülheti el.

Végezetül árulj el valamit: Te mindig, minden kötelezőt becsülettel végigolvastál?

Ajaj, most fog kiderülni, hogy magyartanárnak is csapnivaló leszek. J A viccet félretéve: a 90%-ukat igen. Azonban szinte soha nem akkor, amikor kellett volna. Többnyire már jóval előtte, talán ezért is voltam mindig jó irodalomból, mert úgy éreztem, itt csak le kell aratni a korábbi nagyon idézőjeles „munka” gyümölcseit. Aztán egy részüket később olvastam, egy részüket pedig azóta sem, de nem ez a többség. Meg aztán mindig odafigyeltem arra, hogy a kánonelvárásokon túl a saját irodalmi igényeimet is kielégítsem, és ha valamiben, hát akkor abban biztos vagyok, hogy ez a jövőben sem lesz másként. Mit tudom én, egy konkrét példa: olvastam Jókaitól Az arany embert, A kőszívűt meg A jövő század regényét, de nem olvastam el húsz Jókai-regényt, mert helyette azokat a könyveket részesítettem előnyben, amelyek engem érdekeltek. Jó sok sci-fit és fantasyt. J Lehet, hogy ettől a Jókai-óráim nem lesznek akkora durranások, mint mondjuk annak, aki mindent tisztességgel végigolvasott a szerzőtől, bár ki tudja? A meredek asszociációk néha jobban vonzanak és ragadnak meg (mondjuk diákokat J), mintha egy fogalmi mederben maradnánk. 

2017. május 31., szerda

Májusi zsákmányok

Furcsa egy hónap volt ez a május. Egyszerre tűnt hosszúnak és rövidnek, jónak és rossznak... Az biztos, hogy nem ez volt a legkönyvesebb hónapom.




Ami a beszerzéseket illeti, a Könyvfesztivál után mindenképp visszafogottságot terveztem, főleg, hogy itt liheg a Könyvhét a nyakunkban. Végül mindössze két könyv került hozzám. Az egyik Az év legjobb science fiction és fantasy novellái 2017, aminek mindenképp a polcomon a helye, még ha a tavalyi összeállítást sem olvastam még. De ami késik, ugyebár. A másik pedig A szolgálólány meséjének új kiadása, amit szintén kötelezőnek éreztem. A régi kiadást már el is adtam, ő volt az első tagja a nagy könyvszelekciónak, amit a következő hónapokban tervezek végigvinni.

Olvasás szempontjából gyalázatos volt a hónapom. Jeff Vandermeertől a Borne-t még május elején befejeztem, utána viszont hiába tetszett Nicole Krauss-tól A szerelem története, nagyon lassan haladtam vele egyéb okok miatt. Egyszerűen nem ment az olvasás, arra meg már rájöttem, hogy erőltetni nem szabad. Nemrég belekezdtem A Palatinus-domb lányaiba, azzal szerencsére már jobban boldogulok és remélem szép lassan helyreáll az olvasási kedvem.
Egyébként ha olvasni nem is, legalább könyvekből készült sorozatokat néztem. Belekezdtem A szolgálólány meséjébe és az Amerikai istenekbe is. Mindkettő megnyerte a tetszésem, szóval amint tudom, folytatni is fogom őket.

Nem is tudom, mit is írhatnék a májusomról, ami még belefér a blog kereteibe és amivel nem árulok el túl sokat. A hónap nagyon reményteljesen indult, hogy aztán egy iszonyatos lejtmenetbe menjen át. Ez mindenre rányomta a bélyegét az életemben, és csak nagyon lassan megy a regenerálódás. Az olvasási kedvem sem véletlenül csappant meg, a vásárlási is eléggé takaréklángon ég.
De azért voltak nagyon klassz dolgok is ebben a hónapban, sokat voltam koncerteken, szabadtéren, utaztam is Tatára és Veresegyházára, utóbbi helyen megnéztük a Medveparkot, ami nekem nagy élmény volt. Szeretnék medve lenni, kár, hogy olvasni nem tudnak. Ráadásul megint meg kellett állapítsam, hogy nekem vannak a legszuperebb és legmegértőbb barátaim, akik mindenben mellettem állnak, és ha kell, ötvenedszerre is meghallgatják ugyanazt és ugyanúgy vigasztalnak, mintha először mondanám.

És végre elérkezik a nyár első hónapja, ami rengeteg izgalmasabbnál izgalmasabb dolgokat tartogat, könyves és nem könyves téren egyaránt. Jön a Könyvhét, ahol bár nem tervezek vérengzést, de azért pár nagyon vágyott könyv kerülni fog hozzám. Holnap egy Hans Zimmer koncerttel kezdődik a hónap, hogy a vége pedig a Volt Fesztivállal záruljon. És újabb nagy utazás készülődik, ezúttal Milánó az úticél, ami egy jó ideje bakancslistás, és alig akarom elhinni, hogy Róma után ide is sikerül eljutni. Nagyon remélem, hogy a következő havi zárásban már azt írhatom, hogy a június az én hónapom volt.

Nemsokára találkozunk (kép forrása)
A többiek májusa:

Dóri
Pupilla
Amadea
Nikkincs
Heloise
Sister

2017. május 28., vasárnap

John Scalzi: Az összeomló birodalom

Ezúttal ismét átadom a lehetőséget Timberwolfes-nak, így most az ő véleményét olvashatjátok az eddig elég vegyes kritikákat kapott új Scalzi regényről.

A sci-fi a végtelen lehetőségek tárhaza. Mégis manapság egyre nehezebb olyan könyvet találni, ami a műfaj határain belül valami eredetit teremt, valami újat alkot. John Scalzi  már letett valamit az asztalra, a Vének háborújával megalkotott egy új világot és azóta is ezt az utat próbálja megtalálni.
2017-re az Agave Könyvek elhozta nekünk legújabb sorozatának debütáló könyvét Benkő Ferenc fordításában. A fordító (szerintem) remek munkát végzett, rengeteg magyarra ültetett szójátékot sikerült becsempésznie a sorok közé, amivel kiszínezte ezt a scalziista nyelvezetet és üdébbé tette.

A többi olvasóval együtt vártuk, hogy most talán elérkezett az az idő, mikor Scalzi végre lezárta a már-már vergődő Vének háborúja sorozatát és valami újabba fog, valami monumentálisabba. Az Összeomló Birodalom hívatott ezt a szerepet betölteni és első olvasásra nem sok, de egy halvány remény felcsillant, hogy igen, az író ismét alkotott valamit, ami kiemelkedik a rengeteg katonai, űropera közül.

A könyv maga egy fiktív fizikai esemény, az Ár hatására létrejött Birodalom sorsába vezet be minket. A Birodalmat az Egyesülés irányítja, aminek az élén egy emperátor áll, ezt a szerepet már nagyon régóta egy bizonyos ház örökösei töltik be.  De a legfontosabb tényező a Birodalomban az Ár. Az Ár, ami kb olyan szinten lett elmagyarázva, mint a Golf-áramlat a Némó nyomában, hogy van egy folyam, egy áramlat, amit ha „meglovagolnak” akkor az űrutazás lerövidíthető. A fizika törvényei kijátszhatóak. Nem tudják, hogy került oda és miért, de rájöttek, hogyan kell használni.  Az Árnak van egy közepe, egy origója és van egy széle, a Mezsgye. Az Origó bolygó az a pont ahonnan kiindulva az Árral bárhova el lehet jutni, azaz minden Ár folyam az Origóba vezet. A Mezsgye meg a birodalom pereme, a végső határa. De egy anomália következtében, lehet, hogy ez szerep megcserélődik. Az egész Birodalmat az Ár köti össze, de mi történik, ha az Ár összeomlik? Hát a Birodalom is összeomlik.

Az Origón található a Birodalom központja, ahol éppen egy trónöröklési folyamatba csöppenünk bele. Természetesen egy olyan trónörökössel, aki azt se tudta pár hete, hogy ő következik a Birodalom emperátorainak sorában. Cardenia, egy jó barátja támogatásával készül fel a feladatra, talpnyalók és "jóakarók" hada veszi körül, de nem mindenki nézi jó szemmel, hogy Cardenia követi haldokló apját.  
A Mezsgye tényleg a végső határt jelöli, ide száműzik azokat, akiket jó távol akarnak tudni mindentől. Ami a Mezsgyén történik, az ott is marad, ha gond van, csak magukra számíthatnak.  Itt találkozunk a másik két főszereplővel. z egyikük Kiva, aki valami "kivaszott" csúnyán beszél. Ez az elején vicces, akár csak az, hogy állandóan szexelni akar, de egyébként kb ennyi, ami jellemzi.  A Mezsgyére a családja megbízásából érkezik, hogy kereskedjen. Ez nem jön össze és ezért bosszút forral.
A harmadik főszereplőnk egy fiatalember, aki a leendő emperátorhoz hasonlóan kész tények elé állítva kerül bele a szerepébe. Marce egy szimpatikus fiatalember, aki egy Mezsgyére száműzött tudós gyermeke. Testvérével együtt néznek szembe a lázadással. Testvére egy igazi Jane klón a Vének háborúja sorozatból, egy félelmet nem ismerő rettegett katonanő, akitől jobb távol maradni. Fivére ennek az ellentéte, ő apja nyomdokait követve, a tudományos pályát választotta és mikor az Ár összeomlása egyre valóságosabbá válik, őt választják ki hírvivőnek. De a Mezsgyéről kijutni nem egyszerű…

A történet a fenti három szereplő körüli eseményeket meséli el. Akad itt merénylet, háború, összeesküvés, barátság, árulás, halál. Egy nagyon leegyszerűsített és lebutított Trónok harca pár oldalba besűrítve. A szálakat valaki vagy valakik a háttérben mozgatják és ez a bábjátékos csak a saját érdekeit lesi. Tény hogy az Ár már korábban is összeomlott. A Földdel, mint az Egyesülés kiinduló bolygójával az első Ár rendellenesség során megszakadt a kapcsolat, megszűnt az Ár földi folyama. A mostani állás szerint a Mezsgyére száműzött tudós már korábban megjósolta, hogy ismét be fog következni egy összeomlás, viszont most végleges is lehet akár. 

Scalzi kisujjgyakorlat gyanánt összecsapott 300 oldalnyi bevezető regényt. A kérdés nyitott marad, mi fog történni a Birodalommal. A folytatásnak lehet esélyt adni, mert egy nagyon leegyszerűsített belépő kategóriás sci-fit olvastunk, ami után talán már egy vérbeli összeesküvésekkel és árulásokkal teli űropera fog következni. De fel van adva a lecke, ez a könyv egy „Scalzi szűznek” akár még jó kiindulási pont lehet, de egy tapasztaltabb Scalzi olvasó feltehetőleg elég nagy hiányérzettel tette le. Reménykedünk, hogy a folytatás összeszedettebb lesz, a karakterek még részletesebb kidolgozást kapnak és talán egyfajta jellemfejlődés is jellemzi majd őket. De addig is marad ez a bevezető könyv, aminél bizakodunk, hogy csak jobb jöhet.

Pages - Menu